Tegnap délután, az online órák végeztével telefonon hívott az egyik kedves kollégám. Lelkes tanító, aki a digitális oktatás minden bugyrát megjárva tapasztalja és éli mindkét oldalt; pedagógusét és a kisgyerekes szülőét együtt.
Szó került sok dologról, ahogy egy baráti csevejben lenni szokott. Ebéd, időjárás, kollégák, gyerekek… Elmesélte, hogyan élte meg az elmúlt heteket.
Kis lakásban összezárva, vagy inkább összeszorulva menedzselik a hétköznapivá vált karantént. A nagyobbik gyermeke egy jó nevű általános iskolában alsós. A tanárai minden egyes tantárgyból, az eredeti órarendi időbeosztás szerint tartanak órákat, és/vagy töltenek fel tanulnivalót a közös felületre. De hajszálpontosan ugyanannyit, mint amit analóg módon leadnának, és amit délutánonként a napköziben begyakoroltatnának a gyerekekkel. Dicséretes buzgalommal jönnek rendre a matematika, környezetismeret, erkölcstan, és dráma leckék, a kötelezően megvalósítandó technika házi feladatokról nem is beszélve.
Főhősünk, miután hajnalban kel, ellátja a családot, megtartja az óráit a konyhaasztal alatt a lábába kapaszkodó kisebbik gyermekkel, ebédet készít, és nekilát, hogy az addig a kisszobában ügyesen online órán csücsülő nagyobbik csimota feladatainak megoldásában segédkezzen. A drillben végezhető feladatok nem jelentenek kihívást. Még a gondolkodtató, masszív logikát igénylő megfejtenivalók is könnyen a kész kategóriába kerülnek. De aztán jönnek a gyűjtések, kutatómunkák, a logikai-feladványok és az énekóra szívet melengető, de annál vaskosabb hanghullámai, ritmusképletei, a végén a sort a hetente pontos paraméterek alapján kétszer megalkotandó rajz feladatok zárják. Amikor ezzel végeznek, csak arra marad idő, hogy az esti fürdés-fekvés-mese programot lezavarják, aztán még ott az egész éjszaka a saját osztály feladatainak analógból online formába történő konvertálására, a differenciálás kieszelésére, a szülői levelek megválaszolására…
…és hipp-hopp, újra itt a reggel. (Még jó, hogy apa néha besegít, mert az idős szülők is segítségre szorulnak legalább a bevásárlás terén.)
Abba is beleszédültem, ahogyan ezt hallgattam. De kedves kollégám nem is a mérhetetlen feladatáradat miatt volt egy kicsit zaklatottabb, mint máskor, hanem a stílus miatt. Ahogyan a feladatok érkeznek, és ahogyan a gyerekekhez beszélnek az órákon, és számonkérően, már-már megalázóan szólnak egy-egy el nem készített szorgalmi feladat kapcsán. A hangsúlyt nehéz írásban visszaadni. „ Mi az, hogy nincs kész a szorgalmi?” „Ez értékelhetetlen!” „Majd meglátjátok, mi lesz!” És az összevont szemöldök alól csak úgy cikáznak a szikrák a kilencévesek felé… Ki tudja, mire ez az indulat?
Kedves kollégák!
A családok otthon nem nyaralnak! Hanem nagyon kemény munkával igyekeznek szinten tartani magukat és fejleszteni a gyermekük-gyermekeik képességeit, megfelelve a tantervi követelményeknek. Ha a ti dolgotok nem volt egyszerű eddig, akkor ugye nem gondoljuk, hogy az övék-a szülőké az. (Ti-mi-ők…) A tananyag mennyiségére itt most nem is térek ki, hiszen minden gyereknél-családnál más a megugorható, vagy az elvárt szint. Nem beszélve a különböző iskolatípusokról, életkorról, célokról. (Az a család, aki eddig figyelt gyermekei tanulmányaira, az most is ezt teszi. Amelyik nem, az ebben a formában ugyanúgy nem lesz eredményes sajnos.) Ami ebben a történetben felzaklatott, az a gyerekek felé közvetített agresszió, a számonkérés stílusa, és a fenyegetés, félelemkeltés.
Mindenki elfáradt az előző hetekben rázúduló információk súlya alatt. Bizonytalanság van a lelkekben jó ideje és ez haragot is szülhet. Ám pont a pedagógia területe az, ahová az agressziót nem lehet beengedni, mert minden törekvésünket az ellenkezőjére fordítja.
A pedagógusok most nem a leadott, vagy remélhetőleg megtanított tananyag mennyiségéből vizsgáznak, hanem elsősorban emberségből. Olyan minták által, amit a gyerek nem csupán testközelben, de a képernyőn keresztül is érzékelnek.